Napló 40.
2007. augusztus 6.
Vasárnap hajnalban letörtek 31 db 5-6 éves hársfát Pakson az elkerülő út mentén.
Az ember még akkor is nehezen hiszi, amikor saját szemével látja az "eredményt".
Káromkodni támad kedvünk, de inkább hallgatunk. Az értelmetlen rombolás, bár lassan hozzászokunk, mégis újra, meg újra megdöbbent bennünket.
Van úgy, hogy valamit le kell rombolni, hogy az újat, (reményeink szerint a jobbat) felépíthessük. Legyen az egy ház, legyen az egy idea, vagy éppen társadalmi rendszer. Van úgy, hogy muszáj rombolni. Le kell bontani, le kell rombolni, meg kell szüntetni időnként a régit, a megszokottat, vagy éppen a gyűlöleteset. Mégsem örülök, örültem soha annak a pillanatnak, amikor elkezdjük, elkezdtük. Nem tellett benne örömöm soha. Akkor sem, amikor rendszert változtatni támadt kedvünk.
Tudtam, sok lesz a sérelem, sok lesz az értelmetlen gyűlölet, a harag, a félelem. Ami aztán újabb és újabb ellenségeskedést szül. Persze így is történt.
De ez legalább tudható volt; választhattunk, hogy megtesszük vagy nem. Mérlegelhettük, hogy több lesz-e az előnye, mint a hátránya. Aztán döntöttünk, ahogy döntöttünk.
És most itt állunk talpig haragban megint. Tehetetlen düh mardos bennünket. Ha most megfognám..., mondja az egyik. A saját kezével kapartatnám vele vissza a földbe az újakat, mondja a másik. A harmadik eltörné a kezét.
Beszélünk csak, aztán meg tehetetlenek vagyunk. Még akkor is, ha a rendőrség vasárnap délben már nyomon volt. Még akkor is, ha meglettek a tettesek. Meglettek, de minek? Azt mondják, hogy nem ők tették, illetve csak egy részét. "Csak" 12-őt vállalnak el. Ennyit vettek fel ugyanis a lefoglalt videó-kamerára ők maguk. A többi fa már le volt törve, amikor érkeztek. Erre mondja a magyar, hogy az öreganyám meg villamos volt a körúton. Mai szóval hernyó.
Külföldi fiatalok. Itt vendégeskednek Pakson. Németek. Lehetnének éppen mások is... Olyan 16-17 évesek. Éltek a vendégjoggal...Ha most erről többet írok, személyiségi jogi viták kezdődhetnek. Talán még diplomáciai bonyodalom is támad; hogyan jön ahhoz, egy vidéki polgármester, hogy nevén nevezze a dolgokat.
Pedig kedves barátaim ez barbárság. Ezért kár volt benneteket tanítani. Kár volt tanítani szépre, jóra, tudományokra, művészetekre, viselkedésre, szolidaritásra, munkára. Kár volt. De a legnagyobb baj nem is az, hogy némi tudatmódosító szerek hatására mindezt elkövettétek. Nagy baj, nagy hiba, de mégsem a legnagyobb. Nem, mert fa akad még, pénz is lesz, ha kell. Az az igazi baj, hogy gerinctelen hernyók vagytok. Először elismertetek hármat, aztán tizenkettőt. Mindig annyit, amennyit éppen muszáj volt. Pedig azt kellett volna mondani, ami történt. Kérem, berúgtunk. Vagy tápszereztünk. Nem tudtuk, hogy mit teszünk. Vállaljuk, sajnáljuk, megtérítjük. És többet nem tördelünk fákat. Elég volt a hülyeségből. Visszajövünk ősszel és elültetünk ugyanennyit. Jó hecc lesz az is...
De nem. 2007-ben Európa közepén, az Unio polgáraiként hazudoztok itt nekünk, az Unio polgárainak. Az a másfél, kétmillió Ft, ami kárt okoztatok, néhány magyar család egy-két évi élelmiszerköltsége. Hogy jobban értsétek: 6-8 ezer Euro. Sok, nagyon sok olyan család van itt nálunk, Magyarországon, aki ennyi pénzt még soha nem látott egyben, és nem is fog. Mindent megteszek azért, hogy ezt megfizessétek. Nem azért, mert nem lennénk meg e nélkül. Nem, hanem azért mert hernyók lettetek. A hernyóból persze lehet még gyönyörű szép lepke. Gyönyörű, mint az igazság. Gyönyörű, mint a beismerés, gyönyörű, mint amikor az embernek van gerince.
De mielőtt eluralkodna rajtam az idegengyűlölet (meg a líraiság), vissza a tényekhez! Eddig paksi fiatalok tördelték Pakson a fákat. Módjával, egyet, kettőt a hétvégeken. "Mertek kicsik lenni". Igaz, a csikktartókkal már nem mindig voltak ennyire mértéktartók. Azokat ötösével, tízesével tépték föl egy - egy spídesebb discó után. Ez már jelezte a jelenlegi európai utat, a jelenlegi európai mintát. Most megérkezett Paksra a mai Európa maga.
Nemrégen Kínában jártam. Azt láttam, hogy ott mindenki dolgozik. Az olimpiára készülve tízmillió számra ültetik a fákat a városokban és az autópályák mentén. Az írások a harmadik évezredre "sárga veszedelmet" jósolnak. Pakson ma sokan arra panaszkodnak, hogy sok kínai bolt nyílik. Kedves Panaszkodó Barátaim! Lehet, hogy igazatok van, lehet, hogy nincs...
A fatördelést meg az ellentettjét, az ültetést, tekintsük a világok különbözősége metaforájának. A kínaiak jelenleg nyerésre állnak. Ebből sajnos az következik hogy mi meg vesztésre.
Szeretettel meghívom a város nevében német barátainkat egy őszi faültetésre. Kaja, pia, fa lesz. Szer nem. Holnap üzenek nekik. Közösen talán jobban megy a sárgákkal szemben. De ha nem, akkor fizessenek. Én szóltam.
Tisztelt Olvasó! Ha nem voltam következetes, bocsásson meg! Ez egy nem egyszerű eset. Befejezni sem könnyű. Mégis kell.
Napló 42. | 2007. december 1.
Elgondolkodom néha, hogy milyen kevés is kell valójában az embernek. Kell étel és ital, ruha, meg valami hely, ahol lehajthatja a fejét. Kell valami cél, valami feladat. Kell még, hogy fontosak legyünk valakinek. Tehessünk valami jót, aztán meg valami szeretetféle derengjen körülöttünk. Ne kelljen félnünk a mától és a holnaptól.
Napló 41. | 2007. november 18.
Jön be a múlt héten az egyik munkatársam, lecsapja elém az Iránytűt és azt kérdezi nagyon dühösen, hogy láttam-e, hogy "mit hazudoznak megint ezek"? Mondom neki, hogy nyugodjon meg, nincs szó hazudozásról, hanem csupán arról van szó, hogy nem egyformán emlékezünk. Ők így, mi meg úgy, ahogyan leírtam.
Napló 40. | 2007. augusztus 6.
Van úgy, hogy valamit le kell rombolni, hogy az újat, (reményeink szerint a jobbat) felépíthessük. Legyen az egy ház, legyen az egy idea, vagy éppen társadalmi rendszer. Van úgy, hogy muszáj rombolni. Le kell bontani, le kell rombolni, meg kell szüntetni időnként a régit, a megszokottat, vagy éppen a gyűlöleteset. Mégsem örülök, örültem soha annak a pillanatnak, amikor elkezdjük, elkezdtük. Nem tellett benne örömöm soha. Akkor sem, amikor rendszert változtatni támadt kedvünk.
